Pléh Csárda: EGY EGYSZERŰ ÍNYENC
Ha nem akarsz főzni, de elvinnéd a családot egy kiadós vasárnapi retro ebédre, és magad is ennél egy epikus adagot, benézhetsz Budapest klasszikus bádog talponállóinak egyikébe, a Pléh Csárdába. Vigyázat: utána három napig nem bírsz majd enni! És a család sem.
Itt emberek esznek?
Hónapok óta unszol régi barátom: menjünk már el, film is van róla, gasztronosztalgia, hatalmas adagok, Bádog Gundel, alapélmény. Amikor már elegem van a puccos belvárosi helyekből és a molekuláris gasztronómiából (értsd: aranyárban kizárólag nagyítólencse alatt látható adagok csicsás terítéken), végül beadom a derekam. Ha másra vágysz, itt megkapod.
Ez nem a bulinegyed, hanem a külváros, időben és térben is egy teljesen más világ. Időutazás a későkádári panelprolizmus legmélyére, egy félig már elfeledett kor és hangulat. Amikor kiszállok a kocsiból, azzal a lendülettel fordulnék is vissza. Ez nagyon nem öltönyös hely. Aszfaltpiac, rozoga kioszkok, műanyag székek és asztalok, csempebisztró, atlétatrikós, izzadt sofőrök. Higiéniai szempontból erős határesetnek tűnik, bár a Köjál nemigen találhatna kivetnivalót benne. De ez csak az első benyomás. Aztán mégis maradok, és nem bánom meg.
Bádogbüfé hazai ízekkel
A hely harminc éve ugyanilyen, tulajdonosa is változatlan: a vendégszerető Bábel István. Bádog Gundelnek is nevezik. Akkorák az adagok, hogy egy komplett etióp törzs jóllakna velük. A rántott húsok Gargantua és Pantagruel lakomáiba valók. Sokan nem tudnak megbirkózni a hússal, ez látszik a nylon zacskókba gyömöszölt maradékokon. Van, aki eleve hazaviszi a családi asztalra, meglepően sok a középosztálybeli vendég, az elégedett ábrázatok mosolyt csalnak az arcomra. A pultnál állva már nincs szükség reklámra, a konyhából kicsavarodó illatok közvetlenül hatnak az emésztőnedveinkre. Akkora a választék, hogy percekig gondolkodunk, végül a kilós (!) méretű Cordon Bleu mellett döntünk, köretnek serpenyős krumpli, sokféle savanyúság, mellé fél liter málnaszörp fejenként.
Kis híján belehalok
Barátommal mindketten száz kiló körüli súlynak örvendünk, de ez a Cordon akkora, hogy a fele is maga alá gyűr minket. Sűrűn megpakolva sonkával és sajttal, meg némi póréhagymával, nincs ellentmondás a mennyiség és a minőség között. Bizony, zacskóban végzi a fél adag fele, kicsit pironkodom, de úgy tűnik, ez itt megszokott. A desszert máglyarakás lehetne, de gondolni nem tudok rá, a gyomromban szikla, mozdulni sem bírok. Kétségtelenül túlzabáltam magam. Titokban a szódabikarbóna, az Unicum és a Nospa között ingadozom. Otthon még három napig eszem a „maradékot”, nemcsak a szívem hálás a Pléh Csárda szakácsainak.
Ami van, és ami nincs
Ami van: igazi házias konyha, vendégszeretet, zavarbaejtő választék, hatalmas adagok, nosztalgikus életérzés. Ami nincs: kóla (jó lesz neked a málnaszörp), borravaló (nem fogadják el, ne is próbálkozz!), féladag („A Mercedes szalonban adnak félautót?”). Nem vagy félember. Aki szeret jókat enni, egyszer kanyarodjon el Budapest 15. kerületébe. Diétázók, versenyre készülő sportolók és kis étkűek szigorúan kerüljék el a helyet!
(Erdei L. Tamás)
